Bátor és Gideon
0

A CSÖRTE (teljes fejezet, Bátor és Gideon - Cudar idők)

Már elmúlt hét! – méltatlankodott magában Cudar, amint meglátta a faliórát.

Kezdett igencsak ingerültté válni az éhségtől, de Berta néninek híre-hamva sem volt. Mostanában sokáig időzött a mellékhelyiségben, a Sületlen Sütik aktuális számát olvasgatva.

– Amióta előfizetett erre a magazinra, teljesen kiszámíthatatlanná vált! – fújtatott mérgesen a macska.

Kelletlenül feltápászkodott, és nyújtózott egyet. Persze, csak visszafogottan, mert reggeli előtt véletlenül sem tornázott. Igaz, utána sem.
Elindult a mosdó irányába, hogy hangot adjon elégedetlenségének. 

Vajon elég morognom, vagy egyből karmoljak is az ajtóba? – tanakodott, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Fülét hegyezve a nyitott teraszajtó felé fordult. 

Nocsak. Ez biztos nem egér! Egér nem merne itt zajongani – nyugtázta magában, majd felderítőútra indult.

Ahogy a teraszra ért, meglátta a berregések és kujjogások gazdáját. 
Hát ez meg miféle vakmerő szerzet? – csodálkozott, hiszen még sosem látott tengerimalacot. Ráadásul olyan sem fordult még elő, hogy valaki békésen üldögélve falatozzon Őcudarsága felségterületén – láthatóan mindenfajta félelemérzet nélkül. A macska ezen nagyon megdöbbent.  

Leugrott a teraszról, és a kerítéshez szaladt. Lehet, hogy okos dolog volna mégis tornázni néha?  – futott át rajta, miközben roppant erőfeszítéssel törekedett felfelé. De amint nagy nehezen célt ért, már tova is tűnt a gondolat. Egy darabig érdeklődve szemlélte a tengerimalacot, majd hirtelen megkérdezte:

– Hát, te meg ki vagy? És mit hangoskodsz itt?

Gideon ijedten kapta fel a fejét, mancsából kihullott az imént letépett fűcsomó. Ő csak a macska nagy, ijesztő fejét látta, meg a szemet, ami őt fürkészte. Nem értette a hozzá intézett kérdést – fenyegető morgásnak és nyávogásnak hallotta csupán.

Éjjel, amikor aludt, gyakran álmodott már a Cudarral való találkozásról és küzdelemről. Ezekben az álmokban kecses bukfencekkel tért ki a macska támadásai elől, és vagányul odavetett, humoros mondatokkal borzolta ellen­fele idegeit. Végül – amikor már megunta a harcot – nekikészült, célzott, és elhajította a nála lévő répát. A zöldség fejbe kólintotta a kifárasztott macskát, aki fehér zászlót lobogtatva a földre rogyott. 

De most tényleg farkasszemet néztek egymással, az álomnak ez a része valósággá vált. A többi viszont nem egészen úgy történt, ahogy arról a tengerimalac ábrándozott.

Gideon ugyanis egészen apróra húzta össze magát, majd zavartan rugdosni kezdte a füvet. Vékonyka hangon így szólt a macskához:

– Jaj, Cudar, hát ne haragudj, már itt sem vagyok, csak véletlenül tévedtem erre, többet nem fordul elő, becsületszavamra mondom, így görbüljek meg! – hadarta. Aztán alázatosan lehajtotta a fejét, hátrálni kezdett, majd hirtelen megfordult, és próbált elsomfordálni.

De a macska nem értette a választ, ő csupán szemtelen vijjogást hallott.

Teringettét! Bármilyen állat legyen is ez, nem tiszteli a tekintélyt, az már biztos! – fortyant fel magában. Idejön az én birodalmamba, és amikor kérdezem, csak úgy válasz nélkül hátat fordít? Na, majd én móresre tanítom! – azzal leugrott a kerítésről.

Gideon hallotta a tompa puffanást, ahogy a macska földet ért. Rögvest belátta, hogy felesleges volna menekülésre pazarolnia az erejét. Megemberelte – azaz megmalacolta – magát, és megperdült, hogy szembenézzen a veszéllyel. Elvégre a répa ízét is csak azért ismerheti, mert korábban sem futamodott meg az első akadálynál!

Gyerünk, Gid, hát erről álmodoztál! A nagy tengert is túlélted, most itt a lehetőség egy újabb dicső tettre! – bátorította magát, ahogy mindig szokta.

Hirtelen elöntötte a harci kedv. Felkapott egy hosszú fűszálat, és kardként maga elé tartva Cudarra szegezte azt.

– En garde! – kiáltotta, majd ép lábán rugózva a macska felé bökött.

Cudar most közelről is végigmérte a vijjogó betolakodót. Igazából semmi kedve nem volt fárasztó pofozkodásba bonyolódni. Ő csak reggelizni szeretett volna, dehát Berta néni még mindig nem került elő a vécéről. Remélte, hogy ez mielőbb megtörténik, mert – bár 
éhes volt ugyan – azt hamar eldöntötte, hogy nem eszi meg Gideont. 

– Az a szerencséd, hogy túl vastag a bundád! – nyávogta. – Kérj bocsánatot a tiszteletlenségedért, és már itt sem vagyok! – folytatta, de persze Gideon ebből sem értett semmit.

A tengerimalac továbbra is csak vijjogva hadonászott a fűszállal. Szép szóval láthatóan nem lehetett jobb belátásra bírni.

– Annyira fárasztó ez a macskaság! – sóhajtott Cudar.

Kelletlenül megcsinált pár mancskörzést, majd a bemelegítés végeztével kötelességtudóan pofozgatni kezdte Gideont.

 

 


RÉPATORTÁT, BÁRMI ÁRON! (teljes fejezet, Bátor és Gideon - Cudar idők)

Miután álomba dögönyözte a berregő Gideont, Bátor csendben kiosont a szobából. Nem volt vesztegetnivaló ideje.
Mennyi minden történt ma, és még dél sincs! – fújt egyet a fiú, aki szintén örömmel lepihent volna, hiszen legalább olyan elgyötört volt, mint a tengerimalac. De nem tehette. Elvégre Apa is megmondta: „Aki éjjel legény, legyen az nappal is!”

Azonkívül nagyon fontos dolga volt, amely nem tűrt halasztást: répatortát kellett készítenie a barátjának. Ahhoz ugyanis kétség sem fért, hogy ezentúl ezt a napot kell Gideon születésnapjának tekinteni, hiszen nagy veszélyt úszott meg ép bőrrel – ráadásul az igazira egyáltalán nem is emlékszik. 

Születésnap márpedig mindenkinek kell, és pont! – gondolta Bátor.

Szüleivel még megbeszélték az éjjel és a reggel történteket, de ez voltaképpen szükségtelen volt. Bátor pontosan tudta, mekkora butaságot csinált. Apa és Anya pedig sejtették, hogy fiuk számára megfelelő lecke volt látni, milyen bajba sodródott emiatt a tengerimalac.

Bátor azt a részt azért elhallgatta, hogy Berta néni is feltűnt a teraszon – rossz érzéssel töltötte el, ahogy fel­idézte maga előtt a néni riadt arcát. 

Hiába, hát ő is aggódott a kedvencéért. Hála az égnek, hogy senkinek sem esett komoly baja! – sóhajtott magában, miközben – Mile doktor tanácsát megfogadva – nagyon igyekezett a szokottnál valamivel több tojást megenni.  

Reggeli után Bátor azonnal belevágott a terv megvalósításába. Kérhetett volna répát Anyától, de a zöldséget is ő maga akarta előteremteni a tortához. Elvégre attól lesz igazi egy ajándék, ha időt fordítunk az elkészítésére. No meg, ha magunk dolgozunk rajta, hiszen így a sürgés-forgás közben is folyton az ünnepelt jár a fejünkben.

Hogy fog örülni Gid! – örvendezett a fiú, ahogy kilépett a kertbe. 

Megkerülte a házat, és elindult a Tiltott Zóna felé. Bátor ugyanis eldöntötte, hogy Berta néni hatalmas kertjéből kerít friss zöldséget Gideon ajándékhoz. Úgy okoskodott, hogy Cudar valószínűleg éppen a korábbi összecsapást heveri ki Berta néni ölelő karjai között, így csekély a kockázat. 

Elvégre mi lehetne finomabb az általam szedett répánál, nem igaz? – elmélkedett vidáman, miközben a szomszéd néni kertje felé osont.

A reggeli küzdelemnek már nyoma sem volt, a kiöntött vizet rég felszárította a nap. Bátor azért óvatosan körbenézett: győztes csata ide vagy oda, nem akart újra összefutni a macskával. 
Vett egy nagy levegőt, majd óvatosan felmászott a kerítésre. Szíve a torkában dobogott, keze és lába remegett. Nem olyan kecsesen ugyan, mint Berta néni, de végül mégiscsak átjutott a túloldalra – méghozzá anélkül, hogy zajt csapott volna. Mint egy kommandós. Vagy egy nindzsa! – nyugtázta büszkén, hogy sikerrel vette az akadályt. 

Körbenézve újfent meggyőződött arról, hogy Cudarnak se híre, se hamva, majd folytatta útját a néni hatalmas veteményese felé. Csendben lopakodott a kerítés mentén, szinte hozzásimulva a lécekhez. Kizárólag az élete első születésnapi tortáját falatozó, boldog Gideon képét látta a szeme előtt, így bele sem gondolt igazán, hogy voltaképpen mire is készül. Máskor biztosan jobban kielemezte volna a helyzetet, de most megszédítette őt a jóakarás.

– Istenem, ha Gid látná! – kiáltott fel önkéntelenül, ahogy meglátta a csoda szép, narancssárga és zöld színekben pompázó konyhakertet.

Szinte megrészegült a látványtól. Betrappolt a kert közepébe – figyelmetlenül széttaposott néhány friss ágyást is –, majd nekiesett a szüretelésnek. Mohón tépkedte ki egymás után a legszebb és legnagyobb répákat, amelyeket hanyagul egymásra dobált. 

A kupac gyorsan nőtt. Amikor aztán Bátor úgy ítélte, hogy ennél többet már biztosan nem bír elcipelni, megtorpant.

– Hoppá, ezzel hogy mászom vissza? Erre nem is gondoltam! – csapott a homlokához.

Végül arra jutott, hogy a kerítésig elcipeli a rakást, ott egyesével átdobálja a zöldségeket, majd visszamászik. Ez működőképesnek tűnt, a fiút azonban bosszantotta, hogy csak ilyen felületesen gondolta át ezt az akciót – ez ugyanis egyáltalán nem vallott rá.

Éppen nekiveselkedett, hogy felemelje a kupacot, amikor mennydörgésként hasított a levegőbe Berta néni kétségbeesett hangja.

– Dehát mit csinálsz?! Ezek még nem is… Még nem is érettek!! Így semmire se jók! – kiáltozott az asszony.

A rajtakapott Bátor azonnal megperdült, és riadtan nézett a fölé tornyosuló Berta nénire. Az azonban ügyet sem vetett a fiúra, hanem leguggolt a leszedett répákhoz. Egyesével maga elé emelte, majd megcirógatta őket, miközben beszélni kezdett hozzájuk. 

– Sudár! Gurba! Tömzsi! Göcsört! – így sorolta hosszan a neveket egymás után. Minden egyes kimondott névvel egyre jobban folyt a könnye. – Hát micsoda leves lett volna belőletek! Vagy főzelék! – zokogott már, amikor az utolsó répától is elbúcsúzott.

Végül a fiúhoz fordult, és mélyen a szemébe nézett.

Bátor azt kívánta, bárcsak inkább nagyon dühös és mérges lenne rá, de Berta néni hangjában továbbra sem érződött harag. Csak a mély, keserű bánat – és ez, bizony, sokkal rosszabb volt.

– Dehát miért nem kértél? Szívesen adtam volna! Olyat, ami érett és finom – mondta már csak szipogva, azzal megfordult, és beviharzott a házba. 

A fiú viszont még jó darabig nem mozdult. Torkát mintha egy óriáskígyó szorította volna, és a lába is a földhöz ragadt.

 


A KIS KAPUS NAGY BÁNATA (teljes fejezet, Bátor és Gideon - Egy barátság kezdete)

Az iskola udvarának kapuja nagy robajjal csapódott be.  

Na persze nem magától, elvégre az ajtóknak nem szokásuk csak úgy becsukódni, pláne szélcsendben. A dühösen kiviharzó Bátor vágta be maga után, méghozzá olyan erővel, hogy nemcsak a rá váró apukája rezzent össze, hanem még a szomszéd utca fáin dalolászó madarak is elhallgattak ijedtükben. Földhöz vágta a kapuskesztyűjét, és mielőtt Apa bármit kérdezhetett volna, mérgesen kiabálni kezdett.

– Tudtam! Tudtam, hogy hova lövi! Előre láttam… – mondta, és kék szeméből megindult a könny. 

Apukáját annyira váratlanul érte kisfia felindultsága, hogy hirtelen nem is tudott megszólalni. Szerencséjére Bátor nem is várt választ, hanem egyből folytatta.

– Vetődni akartam érte! Elértem volna! De megint nem ment: a lábam a földhöz ragadt… – mesélte tovább keserűen a fociedzésen történteket. 

Kis kezével aztán letörölte az arcát, felvette az előbb elhajított kesztyűjét, zsebre vágta, és lehajtott fejjel indult el a járdán. Apukája csendben követte. A sírás lassan szipogássá szelídült, ahogy szótlanul sétáltak a napsütésben. A csendet Bátor törte meg, amikor folytatta a beszámolót az újabb balul sikerült meccsről.

– Tudtam, hogy hova jön majd a labda, mégis eltakartam a fejemet és lehajoltam. Mint mindig. Pedig én vetődni akartam! – ismételte meg, és kis híján újra kitört belőle a sírás. Végül visszanyelte a könnyeit, és apukájához fordult.

– Apa! Miért Bátor lett a nevem, amikor ilyen gyáva vagyok?

Apa nem számított erre a kérdésre.

– Ki mondja, hogy gyáva vagy? – kérdezett vissza.

– Hát, mindenki – vonta meg a vállát a kisfiú. – Csúfolnak is.

Apukájának összeszorult a szíve.

– Mit mondanak? – kérdezte óvatosan.

– Hát, azt… – Bátor habozott, de végül csak rászánta magát. – Azt mondják, hogy béna vagyok. És úgy neveznek, hogy Pelus. – Majd hozzátette: – Merthogy szerintük a pelusba csinálok, amikor jön felém a labda. Mint a kisbabák.

– Nagyon sajnálom – szólalt meg rövid csend után az apukája. 

Támogatón Bátor vállára tette a kezét. Mindig elszomorodott, ha valakit gúnyoltak, ráadásul most megint kisfia volt a bántó szavak céltáblája.

– De igazuk is van – sóhajtott Bátor. – Tényleg gyáva vagyok. Félek a labdától, hogy eltalál és nagyon megüt.

Bátor félelme nem volt alaptalan. Alacsony, törékeny kis fiúcska volt. Pici tenyeréhez képest a focilabda bolygó nagyságúnak tűnt.

– Aztán – folytatta – még csomó más dologtól is félek. Például Cudartól.

Cudar a szomszéd házban lakó Berta néni fekete macskája volt. Terebélyes testét csak ritkán mozdította meg. Egész álló nap a teraszon henyélt, és szinte csak akkor emelte fel a fenekét a langyos csempéről, ha ‒ megítélése szerint ‒ Berta néni már késésben volt az ebéddel. Ilyenkor kelletlenül feltápászkodott, majd sunyi szemével körbekémlelt, hogy milyen madarat, gyíkot, vagy egyéb kedves állatkát tudna előétel gyanánt elfogyasztani.

– Cudartól én is félek kicsit – közölte váratlanul Bátor apukája. – Vagyis, inkább tartok tőle.

A kisfiú annyira meglepődött, hogy hirtelen el is felejtette minden bánatát, és tágra nyílt szemmel, hüledezve kérdezte:

– Az apukák is tudnak félni?!

Apukája megvonta a vállát, kisfia szemébe nézett, majd ezt válaszolta:

– Bizony, az apukák is tudnak félni. Sőt, szoktak is!

A kisfiú érezte, hogy nagy titokra derült most fény. Szó nélkül sétáltak pár percig.

– Te mikor féltél utoljára? Úgy igazán! – törte meg a csendet Bátor.

Apukája vett egy nagy levegőt, mielőtt válaszolt volna.

– Aznap, amikor megszülettél. Nagyon beteg voltál. Nem tudtuk, vajon meggyógyulsz-e. Akkor nagyon féltem, hogy nem… 

Apa láthatóan elérzékenyült, ahogy felidézte ezt a távoli emléket. Majd így folytatta:

– De te nagyon bátran küzdöttél! Hiába mondták az orvosok, hogy sosem leszel jól, nem hallgattál rájuk. Napról napra erősödtél, és végül haza is jöhettél velünk a kórházból.

A kisfiú tátott szájjal hallgatta.

– Nagyon bátran küzdöttél a betegséggel. Hát ezért lett Bátor a neved – fejezte be végül Apa. 
Bátor arca felderült.

– De hát akkor én egyszer már voltam bátor! Csak rá kell jönnöm, hogyan kell megint! 

Apa elmosolyodott. Nagyon örült, hogy kisfia megosztotta vele a bánatát. Bátor vidáman az égre nézett, mélyet szippantott az illatos tavaszi levegőből, majd megkérdezte:

– Megyünk végig gyalog? Olyan szépen süt a nap!

– Még szép! – felelte apukája. – De nem indulunk egyből haza: Berta néni megfázott, így nem tud kimozdulni otthonról. Megkért, hogy vegyünk Cudarnak eledelt.

– Nem lehetne, hogy inkább ne vegyünk? – fintorgott a kisfiú, aki azért szeretett volna korán hazaérni, hogy – szokás szerint – elvonulhasson szobája magányába.

– Hát, attól tartok, akkor hamarosan a kertünkben kergetné a madarakat. Mármint Cudar, nem Berta néni – válaszolta Apa. 

Bátor jót nevetett, ahogy elképzelte szegény Berta nénit, amint ijesztően sárga melegítőnadrágjában, botját elhajítva épp átmászik a kerítésen, hogy csendesen osonva egy madár vesztére törjön. Így sétáltak tovább a Kisállatok Bárkája felé, ami a környék egyik legnevezetesebb üzlete volt. Már majdnem odaértek, amikor Bátor az apukájához fordult.

– Sokkal jobb úgy félősnek lenni, hogy te is az vagy néha – elemezte a helyzetet. – De azért bátor leszek megint! Mégiscsak az a nevem – mondta erőre kapva.

Apa nem válaszolt, de büszkeség csillogott a szemében.

 


A SZÖKTETÉS (teljes fejezet, Bátor és Gideon - Egy barátság kezdete)

Időközben Bátor apukája nagy nehezen kiválasztotta a konzerveket. Kedvesen intett a kisfiának, hogy induljanak, majd előrement a pulthoz, fizetni.

Gideon látta, hogy fogytán az ideje, és mintha csak olvasott volna Bátor gondolataiban, sietve folytatta:

– Én ki akartam várni, amíg megvesznek – magyarázta –, de engem soha senki se választ. – Ezt sírás nélkül, ám nagyon szomorúan mondta. – Megszólítom őket, beszélek hozzájuk, de mindenki csak vijjogást, berregést meg kujjogást hall. Rám néznek, meglátják, hogy nem vagyok már mai malac, és mennek is tovább egy kölyökhöz. Aztán persze őt kérik Ernő bácsitól.

Gideon szeme hirtelen felragyogott.

– De te megértettél! Érted, amit mondok! Hát itt beszélgetünk!

A felismeréstől annyira fellelkesült, hogy ‒ sután bucskázva ‒ szaladgálni kezdett körbe-körbe a kifutón. A többi állat meglepetten nézett össze, nem tudták mire vélni a nagy boldogságot. 

– Te érted, amit mondok!! Hurrá, hurrá! – ujjongott egyre hangosabban Gideon.

De Bátor apukája és Colos csak a nagyon hangos kujjogást hallották, pont, ahogy Bátoron kívül mindenki más is szokta. Ez a hang pedig valamiért nagyon bánthatta Colos – amúgy harcedzett – fülét, mert ingerülten a pulthoz vágta a pénzt, amit Bátor apukája éppen az imént adott át neki.

– Hát nem megmondtam, hogy ne hergeld fel őket?! Melyik az? Melyik?? – kiabálta dühösen, majd a pult alól elővett egy cipősdobozt, és megindult hátra, a malacbirodalomhoz. A pólóján lévő felirat mintha még riasztóbb vörösre váltott volna.

Innentől minden nagyon gyorsan történt, Bátor utólag alig tudta pontosan felidézni az eseményeket. A kisfiú ‒ a ködös tekintettel közeledő Colost látva ‒ ijedtében apukájához szaladt. Az eladófiú ügyet sem vetett rá, csak a kujjogó tengerimalacot látta a szeme előtt. Elhatározta, hogy beteszi Gideont a dobozba, és hazaviszi saját házikedvencének, Szisznek. Mivel a kígyó már hetek óta nem evett, Colos úgy vélte, a kövér tengerimalac pont jó lesz neki vacsorára. 

Gideon vidáman futkosott örömében, és észre sem vette a közelgő veszélyt. 

Colos határozott mozdulattal grabancon ragad­ta, majd arca elé emelte a kövér malacot. Bátor kétségbeesetten próbált kitalálni valamit Gideon megmentésére, de semmi sem jutott eszébe. Hirtelen apukája sem tudta, mitévő legyen.

– Szisz örülni fog neked! – mondta elégedetten Ernő bácsi komisz unokája, maga előtt himbálva Gideont. – Majd ott lesz okod hangoskodni! – azzal már tuszkolta is a tengerimalacot a cipősdobozba.

Igen ám, de Gideon annyira kövér volt, hogy nem fért bele. Ahogy Colos próbálta a dobozra erőltetni a tetőt, a tengerimalac hirtelen felocsúdott, és hosszú fogával teljes erejéből a fiú kezébe harapott. Colos feljajdult, és elejtette a dobozt. Szerencsére nem tartotta túl magasan, így Gideonnak nem esett baja a zuhanástól.

Erőlködve kipréselte magát a kartonlemezek szorításából, és a szabadság lehetőségét megszimatolva, mindent beleadva iramodott meg előre, a pult és a nyitott ajtó felé.

Colos, ahogy ezt meglátta, feltápászkodott és utánaeredt.

– Kerülj csak a kezem közé, szőrcsimbók! Nem bízlak én Sziszre, magam látom el a bajodat! – kiabálta magából kikelve. 

Szegény Gideon futott, ahogy erejéből tellett, de sánta lába és kövér bendője miatt lassan is mozgott, meg igen gyorsan el is fáradt. 

A ziháló malac elhaladt Bátorék előtt. Hátrapillantva rémülten látta, hogy az eladófiú mindjárt utoléri, amikor különös dolog történt.
Bátor éppen arra gondolt, hogy bárcsak megbotlana Colos! – hiszen úgy az üldözött Gideon elérné a nyitott ajtót, és megmenekülne. És ekkor Bátor lába, amelyik mindig a földhöz ragadt, amikor a kisfiú vetődni akart, most egyszer csak elemelkedett a földről. Nem nagyon, nem látványosan. Éppen csak annyit mozdult előre, hogy a tajtékozva érkező Colos lába megakadjon benne. 

Bátor Apukája mindebből semmit sem vett észre, és maga az eladófiú se tudta, mi történt vele. Ő csak azt érezte, hogy már nem fut, hanem a levegőben repül, hosszú, zsíros haja pedig lobogva követi őt.

Végül az ajtó mellett álló nagy, fűrészporos zsákok közé csapódott, az egyiket ki is szakította földet éréskor. Sajgó porcikákkal, tetőtől talpig piszkosan feltápászkodott, majd kiköpködte szájából az odakerült famorzsalékot. Sehogy sem értette, mi történhetett, hiszen nyerésre állt.
Üveges tekintettel meredt a bejáratra, ahonnan a sikerrel járt Gideon kukucskált befelé. A tengerimalac látta, hogy ez a meccs eldőlt, és Colostól ma már nem kell tartania.

– Ejj, de jó kis kaland volt ez! Szép volt, Bátor! – kiáltotta be felpezsdülve, mielőtt sarkon fordult és a park felé vette az irányt.

A megkönnyebbülten mosolygó Bátoron kívül persze mindenki más csak hangos kujjogást és berregést hallott.