Bátor és Gideon
0

I. A KIS KAPUS NAGY BÁNATA

– Tudtam! Tudtam, hogy hova lövi! Előre láttam… – mondta, és kék szeméből megindult a könny. 

Apukáját annyira váratlanul érte kisfia felindultsága, hogy hirtelen nem is tudott megszólalni. Szerencséjére Bátor nem is várt választ, hanem egyből folytatta.
– Vetődni akartam érte! Elértem volna! De megint nem ment: a lábam a földhöz ragadt… – mesélte tovább keserűen a fociedzésen történteket. 
Kis kezével aztán letörölte az arcát, felvette az előbb elhajított kesztyűjét, zsebre vágta, és lehajtott fejjel indult el a járdán. Apukája csendben követte.


A sírás lassan szipogássá szelídült, ahogy szótlanul sétáltak a napsütésben. A csendet Bátor törte meg, amikor folytatta a beszámolót az újabb balul sikerült meccsről.

– Tudtam, hogy hova jön majd a labda, mégis eltakartam a fejemet és lehajoltam. Mint mindig. Pedig én vetődni akartam! – ismételte meg, és kis híján újra kitört belőle a sírás. 
Végül visszanyelte a könnyeit, és apukájához fordult.
– Apa! Miért Bátor lett a nevem, amikor ilyen gyáva vagyok?
Apa nem számított erre a kérdésre.
– Ki mondja, hogy gyáva vagy? – kérdezett vissza.
– Hát, mindenki – vonta meg a vállát a kisfiú. – Csúfolnak is.
Apukájának összeszorult a szíve.
– Mit mondanak? – kérdezte óvatosan.
– Hát, azt… – Bátor habozott, de végül csak rászánta magát. – Azt mondják, hogy béna vagyok. És úgy neveznek, hogy Pelus. – Majd hozzátette: – Merthogy szerintük a pelusba csinálok, amikor jön felém a labda. Mint a kisbabák.
– Nagyon sajnálom – szólalt meg rövid csend után az apukája. 

Támogatón Bátor vállára tette a kezét. Mindig elszomorodott, ha valakit gúnyoltak, ráadásul most megint kisfia volt a bántó szavak céltáblája.

– De igazuk is van – sóhajtott Bátor. – Tényleg gyáva vagyok. Félek a labdától, hogy eltalál és nagyon megüt.
Bátor félelme nem volt alaptalan. Alacsony, törékeny kis fiúcska volt. Pici tenyeréhez képest a focilabda bolygónagyságúnak tűnt.
– Aztán – folytatta – még csomó más dologtól is félek. Például Cudartól.

Cudar a szomszéd házban lakó Berta néni fekete macskája volt. Terebélyes testét csak ritkán mozdította meg. Egész álló nap a teraszon henyélt, és szinte csak akkor emelte fel a fenekét a langyos csempéről, ha ‒ megítélése szerint ‒ Berta néni már késésben volt az ebéddel. Ilyenkor kelletlenül feltápászkodott, majd sunyi szemével körbekémlelt, hogy milyen madarat, gyíkot, vagy egyéb kedves állatkát tudna előétel gyanánt elfogyasztani.

– Cudartól én is félek kicsit – közölte váratlanul Bátor apukája. – Vagyis, inkább tartok tőle.
A kisfiú annyira meglepődött, hogy hirtelen el is felejtette minden bánatát, és tágra nyílt szemmel, hüledezve kérdezte:
– Az apukák is tudnak félni?!
Apukája megvonta a vállát, kisfia szemébe nézett, majd ezt válaszolta:
– Bizony, az apukák is tudnak félni. Sőt, szoktak is!
A kisfiú érezte, hogy nagy titokra derült most fény. Szó nélkül sétáltak pár percig.

– Te mikor féltél utoljára? Úgy igazán! – törte meg a csendet Bátor.
Apukája vett egy nagy levegőt, mielőtt válaszolt volna.
– Aznap, amikor megszülettél. Nagyon beteg voltál. Nem tudtuk, vajon meggyógyulsz-e. Akkor nagyon féltem, hogy nem… 
Apa láthatóan elérzékenyült, ahogy felidézte ezt a távoli emléket. Majd így folytatta:
– De te nagyon bátran küzdöttél! Hiába mondták az orvosok, hogy sosem leszel jól, nem hallgattál rájuk. Napról napra erősödtél, és végül haza is jöhettél velünk a kórházból.
A kisfiú tátott szájjal hallgatta.
– Nagyon bátran küzdöttél a betegséggel. Hát ezért lett Bátor a neved – fejezte be végül Apa. 
Bátor arca felderült.
– De hát akkor én egyszer már voltam bátor! Csak rá kell jönnöm, hogyan kell megint!

Apa elmosolyodott. Nagyon örült, hogy kisfia megosztotta vele a bánatát. Bátor vidáman az égre nézett, mélyet szippantott az illatos tavaszi levegőből, majd megkérdezte:
– Megyünk végig gyalog? Olyan szépen süt a nap!
– Még szép! – felelte apukája. – De nem indulunk egyből haza: Berta néni megfázott, így nem tud kimozdulni otthonról. Megkért, hogy vegyünk Cudarnak eledelt.
– Nem lehetne, hogy inkább ne vegyünk? – fintorgott a kisfiú, aki azért szeretett volna korán hazaérni, hogy szokás szerint elvonulhasson szobája magányába.
– Hát, attól tartok, akkor hamarosan a kertünkben kergetné a madarakat. Mármint Cudar, nem Berta néni – válaszolta Apa. 

Bátor jót nevetett, ahogy elképzelte szegény Berta nénit, amint ijesztően sárga melegítőnadrágjában, botját elhajítva épp átmászik a kerítésen, hogy csendesen osonva egy madár vesztére törjön.

Így sétáltak tovább a Kisállatok Bárkája felé, ami a környék egyik legnevezetesebb üzlete volt. Már majdnem odaértek, amikor Bátor az apukájához fordult.
– Így azért már sokkal jobb félősnek lenni, hogy te is az vagy néha – elemezte a helyzetet. – De azért bátor leszek megint! Mégiscsak az a nevem – mondta erőre kapva.

Apa nem válaszolt, de büszkeség csillogott a szemében.